Itt Tartunk

Szóban forgó igazság

„Az igazság talán pont annyira létező és valóságos, mint a szerelem. Szeretlek, ha nem hagysz el… szeretlek, ha fontos lehetek neked… szeretlek, ha szánsz rám időt, mikor gyermekként viselkedek… szeretlek, ha beszélsz hozzám… szeretlek, ha nem hagysz magányomban… szeretlek… ha átéled az igazságomat.”

Mindannyian voltunk már olyan helyzetben, amikor nem számított a pénz, sem rang, sem múlt… semmi. Egyes egyedül az, hogy adott pillanatban mi fog történni. Hívhatjuk a Pillanatnak. Ez az írás legfőképpen erről a Pillanatról fog szólni.

Léteznek nehéz pillanatok, amikor cselekedni kellene, de mégsem merjük, vagy talán nem tudjuk, mit. Vannak szívfacsaró pillanatok, mikor először tartjuk kezünkben gyermekünket, vagy mikor először állunk egy családtagunk ravatalánál. Léteznek monumentális pillanatok – nagyok és még nagyobbak. Aztán vannak még groteszk pillanatok, abszurdak. Léteznek nevetségesek, bárgyúak, anyátlan és még vagy ezer féle ilyen-olyan pillanatok… Na, ezekről a pillanatokról itt nem lesz szó. Csupán azért, mert ezek teljesen átlagos pillanatok. Kötelező velejárói egy szürke álomnak, amit úgy hívunk: Élet.

Azt mondják, az agyunk töredékét használjuk csak. Pár százalékát. Mi van akkor, ha ez az érzéseinkre is igaz? Mi van akkor, ha minden, amit átélünk csak pár százaléka annak, amit átélhetnénk? De főleg mi van akkor, ha az összes tapasztalatunk, amit egy adott pillanatból gyűjtünk be, csak pár százaléka annak, ami az adott pillanatban benne van? Hívhatjuk figyelmetlenségnek, vagy bármi másnak, a lényegen nem változtat. Úgy gondolom, a pillanat fókuszán az ember egyelőre képtelen túllátni.

Azt viszont észre kell vennünk, hogy pillanatainkat túlnyomó részt egy valami befolyásolja hatalmasan, mégpedig az, hogy mennyit tudunk feldolgozni a felénk áramló információkból. Mert ahhoz képest reflektálunk így vagy úgy. Ami pedig, ugye, a következő pillanatra lesz nagy hatással. Ahhoz viszont, hogy bármit is észrevegyünk, vagy fókuszba állítsunk a felénk áramló információkból, definiálnunk kell. Legalább úgy, hogy: Valami. És erre teremtetett eddigi legzseniálisabb eszközünk a nyelv.

Hiszen minden a szavak szintjén él. Szavakban dolgozzuk fel a környezetünket, szavakban írjuk le érzéseinket, szavakkal érintkezünk egymással. A szavak fejlődésünk zálogai. És ezek a szavak megismerhetőek. Éppen emiatt például el tudom dönteni egy ismeretlen első mondatából, hogy vajon fogunk-e mi az életben öt percnél komolyabb dialógust folytatni.

Természetesen nem minden működik így. Mindig léteznek alternatívák. De talán épp ez adja meg a szépségét. Akár a sakktáblán folytatott harc. Minden lépésemmel száz válaszlehetőséget indukálok a partneremben. Minden mondatommal tíz újabb mondatot határozhatok meg. De mindig csak Egy van, ami elhangzik. Egy, ami alakot ölt, és Egy, ami jövőt teremt másoknak.

Mostanában gyakran találkozom életrajzi ihletésű könyvekkel. Meg, hogy a valóságot kell megírni, az érdekli az embereket. Nem tudom. És abban sem vagyok biztos, hogy érdekel egyáltalán,az átlag olvasót mi érdekli. A könyv sokkal egyszerűbb a valóságnál, éppen azért, mert az egy könyv. Csak bizonyos dolgokat tud visszaadni, mindent sohasem… a valóságból. Egy épített világból azonban a teljeset tudja nyújtani, éppen azért, mert az építés gyakorlatilag egyenlő a teremtés mítoszával, így egy félig felépített mű is teljes mértékben meg van már teremtve, ha az volt vele a cél. Fontos, hogy a fikció mindig alá van szolgáltatva a célnak. Az élet sajnos/szerencsére nem. A fikcióban egy félig felépített műnek nem ugyanannyi az értéke, mint egy befejezettnek. Folyamatos az értéknövekedés. Az élet ábrázolásában, ha félúton járok is, mindig egy adott értéket képviselek. Az önéletrajzom nem ér többet a végén, mintha a felénél abbahagynám, éppen azért, mert valóságos.

Hiszek a Fikcóban.-

„Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket és Isten lelke lebegett a vizek fölött.”

Adott egy város. Benne két millió ember. Az pontosan kétmillió nagyszerű történet. Ezek között vannak egyedülállóak. Vannak hamisak. Léteznek bonyolultak, és olyanok is, melyek idővel eggyé válnak. És létezik olyan mese is, amiből kicsik és nagyok is tanulnak, ami önfeledt szórakozás, határtalan, grandiózus és meglepetésekkel teli… Valahogy azonban egyik sem igaz, és mégis mindegyik az.

A varázsmese

Épp a boncasztalon feküdt. Mereven, mert azt mondták neki, tilos megmozdulnia is. Néha azért meg-megrezzent az ósdi szellőzőrendszerből érkező hideg fuvallatok miatt. Anyaszült meztelen volt, és azon gondolkozott miért is fekszik itt, miért nem szabad megmozdulnia és miért matat benne két kezével egy orvosnak öltözött valaki a hasán tátongó sok centiméteres nyíláson? Aztán az orvosnak öltözött elment, de jött újabb helyette.
Utcai ruhában volt, márkátlan göncökben. Kabátját a szoba végében magányosan várakozó székre dobta, pulóverének ujjait feltűrte, aztán belenyúlt. Matatott, matatott, és matatott. Eközben az asztalon fekvő szemeivel az idegent fürkészte, s most főként azon kattogott az agya, hogy mi van, ha az utcai ruhás reggel nem vágta le a körmeit? És mi van, ha van egy olyan körme, ami kicsit be van szakadva, és a nagy matatás közben megakad valamiben vagy mondjuk kiszab valamit? Mi van akkor, ha az orvosnak öltözött keze is ilyen volt, csak azt nem lehetett látni, mert gumikesztyű volt rajta?! A gumikesztyűt könnyedén átszúrhatta a körme, főleg, ha olyan nagyobb darab, és éles is volt. Amolyan parasztköröm. Bár az inkább emennek, az utcai ruhásnak lehet. Úristen, biztos, hogy parasztkörme van, ami be van szakadva, és..és szanaszét trancsíroz mindent ott bent, miután elszabadult! Mint egy repesz…vagy akármi! Eközben az utcai ruhás ugyanúgy gépészkedett a hasfalon belül. Darabidőre viszont megunta vagy csak elfáradt, és kivette kezeit a belsőségek közül. Gondolkozott egy keveset, majd a nadrágzsebébe nyúlt és előhúzott belőle egy húscafatot. (Igen, mindig van az embernél egy húscafat.) A magasba emelte, jól megnézte magának, majd betette a belsőségek közé. Ezután leült a szobavégi székre, és elszívott egy cigarettát. Lassan. Látszott rajta, hogy sehova sem siet, és még élvezi is. Majd felkelt, odasétált a boncasztalhoz, benyúlt a bendőbe és kivette az előbb behelyezett húscafatkát. Kicsit megszagolta, majd mosolyogva egy nejlonzacskóba tette. Aztán a székről felvette a kabátját, s csendben távozott. Percekig nem történt semmi sem, ráadásul időközben csak egyre hidegebb lett. Nyitott hassal, meztelenül, kicsit dideregve feküdt hősünk a boncasztalon. De végig eszméleténél volt.
Aztán kinyílt az ajtó, s kintről, rendkívül erős, talán Isteni fény sugárzott be, az amúgy kivilágított szobába. Mintha melegséget is hozott volna magával, de ez nyílván csak az agy kombinatív játéka volt. Aztán belépett egy angol úriembernek öltözött férfi. Persze nem biztos, hogy angol volt. De lehetett. Vagy akár francia. A lényeg, hogy cilindere kissé oldalra döntve, ködösen nézett maga elé, sétapálcáján pedig a következő felirat állt: „Összetörök minden akadályt!” S valóban, ahogy kabátját a székre dobta, rögvest összerogyott alatta. Az úr akkor még nem tudhatta, hogy nem a mennyiség a lényeg. A lényeg a sétapálca volt, ugyanis ruhaanyagból készült kesztyűjét nem volt hajlandó levenni a hideg miatt, így pálcájával kezdte el a boncasztali műveleteket. Néha bökdöste a testet, néha lágyabban nyomkodta, de olyan is volt, hogy pálcájának koszosabbik végét a belsőségek közé erőszakolta, s ott érvényesítette a pálcára írtakat. Közben a boncasztalon fekvő halálos csendben figyelt. Nézte, hogy mikor cseppenik le az első izzadságcsepp az angol kinézetű úr bajuszáról. De csak nem cseppent. Aztán az arcát kezdte el tanulmányozni. Rejtett flegmaságot vett észre. Úgy nézett ki, mintha az angol urat nem is érdekelné, hogy mit csinál, sőt mintha nem is tudná, hogy mit kellene csinálnia, csak azt lehetett látni rajta, hogy csinálnia kell valamit. Az egész monoton volt és unalmas. Még a boncasztalon fekvőnek is. Aztán egyszer csak abbamaradt angol úriemberünk ténykedése, s amúgy angolosan pödört egyet bajuszán. Még akkor is, ha nem angol volt. Nézte az asztalon fekvő testet, s nem értette mi hozott volna áttörést, mi lehetett volna a megoldás. Majd fogta a pálcáját, s a szék romjain fekvő kabátját, és hatalmas, tiszteletet parancsoló léptekkel kiviharzott a szobából. Úgy becsapta maga után az ajtót, hogy még a fény is kifutott a csövekből, s koromsötét borult a nyitott hasú meztelenre.
Aztán órák teltek el. A boncasztalon semmi nem változott, a szoba kellékei (a szék) még mindig romokban hevertek. Aztán egy gyertyafény pislákolása megtörte a semmit. Hunyorgott kicsit a nyitott hasú, nem tudta honnan jött ez a gyertyafény, hiszen az ajtón nem látott bejönni senkit sem. Persze vaksötétben nehéz is lett volna. Majd hirtelen egy második gyertya is lángra kapott, aztán egy harmadik, negyedik, ötödik és végül egy hatodik is. Érdekes volt. Ahogy körbenézett a boncasztalról, mintha pontosan egy kört alkottak volna a gyertyák, ráadásul egymástól nagyjából egyenlő távolságra voltak elosztva, s haloványan megvilágították a sarokban álló egyént. Középkori reverendát viselt, amolyan csuhaféleséget. Szemeit, s arcának nagy részét épp eltakarta vele. Mozdulatlan volt, akár a boncasztalon fekvő. Aztán elkezdett mormolni valamit érthetetlen nyelven, s a gyér fényben lassan egy tőr vonalai rajzolódtak ki kezében. A nyitott hasú nem tudta, vajon még nagyobb sebet ejtenek rajta, vagy csak, mint önvédelmi fegyverként került előtérbe, biztos, ami biztos alapon. Mert, ha önvédelem miatt kell, felvetődik a kérdés, ki a támadó? Vagy esetleg eztán érkezik valaki? Ha pedig sebhely bővítés céljából került elő a szerszám, úgy érthetetlen, minek akkora lyuk az emberre? Így is belát rajta az is, aki nem akar. Aztán a csuhás közelebb lépett – még mindig mormolva valamit – egészen a boncasztal széléig, s volt egy pillanat, amikor elkapták egymás tekintetét. Akkor derült ki a boncasztalon fekvő számára, hogy a csuhás mélységesen elszánt, sőt elvakult, mondhatni tébolyodott. És akkor indulatoktól fűtve felemelkedett mindkét keze a magasba, közrefogva a tőrt, és abban a pillanatban tudatosult a boncasztalon fekvőben, hogy őt most fel fogják áldozni valaminek az oltárán. De vajon minek? És különben is hogy jutott be hozzá egy ilyen őrült? És ki fogja ezután a szerelmet a túlpartra átvinni? És… és akkor a csuhás hasba szúrta saját magát. Egyre szélesebb vágást ejtett saját bőrén, majd féloldalt ráfeküdt a boncasztalon heverő testre, és szép lassan, egyre erőfogyottabban elkezdte átpakolni saját szerveit a másik testbe. Eközben a boncasztalon meztelenül tűrő egyén arra jött rá, hogy most nem a „meg kell ölnöm valakit” típusú őrülttel van dolga, hanem a „meg kell ölnöm magam” misztikus változatával. Vajon mi vitte rá szegényt, hogy ilyen undorító módon vessen véget az életének? Alsóbbrendűnek hitte magát? Vagy csak képtelen volt feldolgozni a helyzetet? Á, hiszen a helyzetet ő alakította így.
És akkor benyitott az ajtón egy valódi papnak öltözött férfi. Ünnepélyesek voltak a ruhái, mint, aki épp misét tart. Zöld és fehér domináltak a reverendáján egy kis sárgával fűszerezve. Bal kezében egy könyv volt, a jobbal pedig kereszteket mázolt leheletének gőzébe. Erre a csuhás fogta magát, visszapakolta a szerveit eredeti helyükre, lemászott a meztelen testről, majd kisomfordált a pap mögött, s becsukta az ajtót. Ekkor jött rá nyitott hasú hősünk, hogy az égvilágon semmit nem tud jelenlegi helyzetéről, az idegenekről, és a tátongó lyukról a hasán, ami furcsamód abszolút nem zavarja. Sőt most, hogy belegondol, semmi sem zavarja tudatlanságán kívül, és meglepőmód nem érzett semmit, bármit is tettek vele eddig. Ezek alapján azt gondolta, hogy a következő lépés az lenne, ha felülne, de legalább megmozdulna, és akkor biztosan fog történni valami, hiszen megtiltották neki. Ez az. Megtiltották. Biztos okkal. Mi van, ha felül és belehal? Ádám és Éva sem tudta miért tilos a fáról enni, rá is fizettek mikor mégis megpróbálták. De hát csak meg kell tudni. Mert egyébként túl nagy a kiszolgáltatottság. És senki nem érti, mi a fenének a nagy szabadság, ha mégis korlátok közé van szorítva? Miért nem teremtettünk eleve korlátokkal, hogy ne is tudjuk mi az a szabadság? Erről van szó, kösz Ádám és kösz Éva. De, ha már itt tartunk… és akkor megpróbált felülni. Nem ment. Megpróbált kiáltani, de az sem ment. Az egyetlen, amit tudott, a szemét mozgatni, és időnként beleremegni a hidegbe. Ki volt szolgáltatva ténylegesen. A papnak öltözött pedig csak szórta az áldásait, szenteltvízzel köpködte és bízott valamiben. Aztán úgy egy félóra után éhes lett, mind egyre jobban. Korgó hassal szónokolt szintén érthetetlen nyelven, míg végül megadta magát és fáradt kezét zsebre vágva csalódottan távozott. Ekkor visszaszökött a fény a csövekbe.
Halálos hangulat uralkodott a teremben. Egy romos szék az egyik falnál, középen egy boncasztal egy nyitott hasú, csupasz tetemmel. És ennyi. Nem volt díszlet vagy hülye játékok. Semmi cicamica. Egyszínű falak, kosz a sarkokban és talán néhány unalmas pók a plafonon.
És akkor bedöntötték az ajtót. Hatalmasat puffant. Majd megjelent egy lovagnak öltözött, karddal és páncéllal díszített férfi. Annyit mondott csak, hogy ő megvédi a boncasztalon fekvőt akár élete árán is, majd jött két arabnak öltözött, s a lovag beváltotta ígéretét és meghalt. Az arabnak öltözöttek pedig elmentek. És akkor besétált két szintén csupasz személy. Egy férfi és egy nő. Az egyik egy kígyóval játszott, a másik pedig almákat hozott egy kosárkában. Aztán a kígyót a nyitott hasba engedték, csak a fejét fogta az egyik két kézzel. A boncasztal fekvő mozdulatlan volt, figyelte mik történnek most már benne. A kígyó elhelyezkedett kényelmesen, hogy a lehető legtöbb helyet töltse ki a bendőben, majd várta, hogy mi fog történni. Egyre szorosabban fogták nyakát a bilincselő kezek, olyannyira, hogy kénytelen volt száját kitátani, hogy valamennyi levegőhöz jusson, s ekkor történt, hogy a kosárból az első almát lenyomták a torkán. Aztán a másodikat is, a harmadikat is. Mindaddig, míg ki nem ürült a kosár. Próbálkozott ellenvetéssel a kígyó, de nem sokra ment vele. Aztán mikor telerakták, madzagot vettek elő a kosárból és bekötözték a kígyó száját. Iszonyú fájdalmai lehettek. Bőre kipattogzott, repedezett és teljesen elveszítette sikamlósságát. A csupasz emberek pedig örültek.
Aztán a nő odahajolt a nyitott hasúhoz, súgott neki valamit, majd homlokon csókolta, mire az békésen elszenderedett.

I.

Igazság szerint többféle teremtéstörténet létezik. De ilyenkor vetődik fel a kérdés, hogy Kinek az igazsága szerint? A zsidóké szerint? Az ateistáké szerint? Az araboké szerint? Amerikáé szerint? Vagy esetleg a szomszéd kislányé szerint, aki 11 éves és a babáját szurkálja gombostűkkel egy égő csipkebokor mellett közben hókuszpókuszokat mormolva? (Igen, remek környéken lakom.) Az biztos, hogy rengeteg vélemény alakult ki az idők során. Én amondó vagyok, nem is fontos, hogy melyik az igazi. A fontos az, hogy mi van mögötte? És mi vagyunk mögötte. Mi emberek. Próbáljuk megfogni magunkat. Egyre másra próbálunk pontot tenni a kérdésre: „Mi volt előbb, a tojás vagy ahova pottyantották?”
Minden történetet elkezdeni a legnehezebb. Bár az oroszoknál inkább befejezni. Mindenesetre létezik egy történet, egy mese, ami alapjául szolgál minden más történetnek. És itt nem szeretném ugyanazokat a köröket megfutni, mint Ricoeur, Propp vagy bárki más. Tudvalevő, hogy hermeneutikai szempontból rendkívül érdekes az Írás. De most kicsit előzzük be magunkat filozófiai síkokon.
„Kérdem én: Mi végre teremtettünk?” Egyszerű a kérdés - akár eldöntendő is lehetne - a választ mégsem találja senki sem. A még remélőket megnyugtatom, én sem fogom. Csupán próbálok gondolatfoszlányokat elültetni, hátha valaki valamit továbbgondol, és abból lesz valami. Igen, sok a rejtély. Mindenütt. De, ha vesszük a fáradságot és belegondolunk egynémely részletbe… akkor csak még több rejtélyt találunk.
Nem akarok objektív lenni. Már csak azért sem, mert a vallás egy bensőséges dolog, amit mindenki másként él át. Éppen ezért az én kérdéseim az én személyes, egyedi, egyedüli vallásomhoz íródnak. Persze meglehetősen torz a helyzet, mert vagy millióan fogják őket újraértelmezni, magukévá tenni… nos, ez már a könyv író utáni korszaka. Egyelőre csak én vagyok és a lap-topom.

Banális

- Üdvözlöm biztos úr! Miben segíthetek? – kezdte magabiztosan, ámbátor kellő alázattal a dialógust szerencsés hősünk, ügyelve, karját nehogy a kocsiablakba tegye - mintegy azonnali akadályt képezve saját maga és az igazoltató között.
- Személyi igazolványt, jogosítványt és forgalmit… - kérte unott hangon az igazoltató, arra gondolva közben, hogy ezeket már biztos ezren elkérték szerencsétlentől, amúgy is lassan jött, a lámpák égtek, bizonyára minden rendben van… de a gyerekek otthon… először maradtak egyedül. Az anyjuk karrierista, nagyszülők nincsenek… hát… így jártak a gyerekek.
- Természetesen, azonnal! – kezdett el kutakodni a kesztyűtartóban - Milyen napja volt biztos úr? Mintha feszültnek tűnne kicsit?
- Nem magára tartozik, itt én kérdezek… - mondta lassan és unottan, jelezve, tudja, mire megy ki a játék, de itt ma nem fognak balek zsarut.
- Már nem azért, csak próbálom emberszerűbbé tenni a találkozásunkat. Hisz attól még, hogy ön most igazoltat engem, nem kell, hogy ismeretlenként távozzunk… sőt ha jobban belegondolok, magának kell csak igazán megismernie engem, hiszen, ha rabló, gyilkos vagy bármi ilyesféle lennék – kitűnő hamisított papírokkal – önnek akkor is rá kellene jönnie, hogy valami nincs rendben! Nemde? Ezenkívül egy kis kölcsönös csevej nem árthat. Biztos önnek is vannak problémái, amit az ismerőseivel nem oszthat meg… nos, tádáám! Én ráérek! Na, annyi hozzátartozik, hogy egyre jobban kell székelnem, de remélem, ez nem fogja hátráltatni a kommunikációnkat! – és akkor az egyenruhás csak nézett.
- Maga most szórakozik velem?
- A legkisebb mértékben sem!
- Akkor sürgősen adja a papírjait, vagy… megbánja!
- Az a helyzet, biztos úr, hogy most jutott eszembe, hogy nincsenek papírjaim – mondta teljesen természetesen. Közben madarak szálltak el felettük, és bármerre is pillantottak nyugalom áradt feléjük.
- Na, ne szórakozzon… Nem tudja igazolni magát? Az szabálysértésnek minősül. Ez esetben kénytelenek leszünk leellenőrizni a bediktált adatait.
- Semmit sem vagyunk kénytelenek. Öné a döntés. Akár azt is mondhatja, hogy mindent rendben talált, vagy átváltozhat egy elefánttá és hazarepülhet a gyermekeihez, akik egyedül vannak otthon.
- ???
- Miben segíthetek? – vonta fel mindkét szemöldökét kérdőn és mosolygott, mintha az lett volna a dolga.
- Először is, már mondtam, tudom, mire játszik, úgyhogy sürgősen hagyja abba, mert mindent szakszerűen leellenőrzök. És ha valami hibádzik, azért megbüntetem. Másodszor, az elefántok nem repülnek, és miért pont elefánttá, de mindegy is… viszont honnan tud a gyerekeimről?
- Először is, nem szándékom önt megtéveszteni, én magamat adom mindenkinek, viszont valamiért mindenki másnak lát. Másodszor, elefánt, mert az elefántok a közhiedelmek szerint gyorsan felejtenek. És repülni bárki repülhet. Még maga is. Főleg, ha egy elefánt.
- Ha még egyszer leelefántoz, helyszíni bírságot szabok ki önre! Nézze én csak a munkámat végzem. Mit tud még a gyerekeimről?
- Egy lány és egy fiú. Ön abban reménykedik, hogy az idősebbik, a fiú, megoltalmazza majd élete során a testvérét, viszont az ő esetükben ez pont fordítva lesz. A fiú tévutakra fut, és a lánynak kell őt visszaráncigálnia a valóságba. Ebben a pillanatban, mindketten kakaót isznak, és beszélgetnek a gyermekek világát érintő témákról… Micimackó… Aztán, úgy két óra múlva megjön az anyjuk, és lefekteti őket, mert akkor már kisgyerekeknek aludni kell. Ezenkívül a leány sikeres lesz a képzőművészetekben, bár mindkettejük lelkében ott ragad egy fiatalkori depresszív eset, egy közeli hozzátartozó elvesztése. De míg a fiúban ez valós problémákat szül, addig a leány merít belőle és felhasználja művészetében. Sajnálom.
- Ugyan már! Voltak dolgok… de csak tippelt, az átlag családokban ugyanígy két gyerek van, egy fiú és egy lány… a többi handabandát hagyjuk is.
- Kérem, ez nem handabanda. A lány fülcimpája mögött van egy anyajegy, és a fiú mikor sír ön egy nagyon is bizonyos dalt dúdolgat neki. A felesége karrierista, és emiatt sokszor veszekednek. Legutolsó szavai a családjához békések voltak, elköszönt tőlük munkába menet, majd a postaláda mellől még integetett is egy keveset.
- Maga követett engem! Szálljon ki a kocsijából és tegye a kezét a tarkójára!
- Félreért, megint.
- Ugyan, honnan tudna ilyeneket egyébként?
- Mond magának az a szó valamit, hogy omnipotens?
- Elefánt… Omnipotens… gúnyolódik?
- Hagyjuk is…
Ekkor az igazoltató elővette bilincsét és Hősünkre rakta, majd megparancsolta neki, hogy meg ne mozduljon, míg lekéri az adatait.
- Ez a kocsi lopott! Körözés alatt áll! Maga bűnöző!
- Kérem, dehogy vagyok én bűnöző. Egyszerűen csak ezt a kocsit találtam a kórházból kijövet a legközelebb. Egyébként is, csak úgy kíváncsiságból kérdezem, ön mit ért az alatt, hogy bűn?
- Bűn más autóját ellopni! És bűn egy családot kifigyelni, és gondolom meg is akart fenyegetni!
- Maguk olyan naivak! És szinte mindegyikük szemellenzővel jár…
- Mondja a nevét és a címét, születési idejét és a helyét!
- Mondjuk… Szetnek hívnak és egy távoli országban lakok, idén töltöm a 300. évemet, és még hátra van vagy ötszáz…
- Na, ne viccelődjön! Vagy a sitten akarja tölteni az éjszakát?!
- Nem szoktam viccelődni. És nem fogom a sitten tölteni az éjszakát.

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat